Pár perc telik el, egyetlen ember lép ki a Megyeháza kapuján, vele szemben a Városházáén egy sem: ügyfél vajon, vagy dolgozó? Persze, az ügyfélfogadás szinte mindenhol és minden ügyben szünetel, mióta karanténhelyzet van ismét. Kihalt a város, szürke és csendes.
A belváros kezdetét jelentő térről indulunk el, hogy utánajárjunk a vélt igazságnak, miszerint alig van élet a megyeszékhely központjában, a városlakók zöme otthon marad, home office-ban dolgozik, aki tud, és mindenki más is kerüli, hogy a köztereken tömegekkel találkozzon: jobb az óvatosság az idestova egy esztendős koronavírus-fenyegetettség hullámzó állapotában. Nos, tömegekkel nemigen lehet találkozni a Széchenyi utcán, még a legfrekventáltabb pontokon is alig – később, már a Corvin-kereszteződésben látunk egyszerre nyolc gyalogost a zebrán, amennyiben ez „tömegnek” nevezhető. De még csak a városház térnél járunk riportkörutunkon: vajon „tömegnyomor” érzékelhető-e a villamosokon? Az épp a megállóba érkező szerelvényen nem látszik ilyesmi, akad bőven ülőhely, a többség azokon foglal helyet, kevesebben vannak, akik állnak, bár leülhetnének, ez az ablakokon át is kivehető. Mintegy tucatnyian szállnak le- és fel. A közelben pékség, gyrosos, sütibolt, cukrászda, egyik üres, másik zárva, ennyi a változatosság a kereskedelmi látképben. Az élelmiszer-áruház bejáratánál néhány maszkot viselő vásárló mozog kifelé és befelé, az ablakmosó is végzi munkáját, akárcsak valamivel lejjebb, a színházzal szemben egy ház homlokzatfelújításán dolgozók. Messzire harsan az állványról a „Vigyázzatok!” kiáltás, ahogy emelik fel az építőanyagot az emeleti erkélyhez.
A város nem is annyira üres – mint inkább csendes. Idős hölgy, kezében két nehéz szatyorral, nem kell, hogy ijedten nézzen körül, amikor a villamossínen halad át. Ha jönne a szerelvény, a mégoly halk csattogását is messziről meghallaná. A karanténhelyzet apró előnyeinek egyike: nagyobb közlekedésbiztonság. Jó, ha félpercenként-percenként suhan el egy-egy személykocsi, még a „békeidőben” amúgy igencsak forgalmas, folyamatos autókaravánokkal teli utcácskákban is. Másrészt, ha mégis keresztezi egymást járókelő és sofőr útja, a kölcsönös udvariasság ritkán látott szelleme tör elő mindkét félből: Menjen csak... Nem, menjen át ön, csak bátran... Kegyelmi állapot, így, a harmadik hullám közepén.
De haladjunk csak tovább kijelölt riport-útvonalunkon. A Sötétkapu... tényleg „sötét”, itt még jobban átéli az ember a kihaltság élményét.
De akkor mit mondjunk a Szinva teraszra érve? No persze, még inkább tél van, mint tavasz, napos, ám hűvös-szeles idő, amúgy se nagyon lenne még itt különösebb szabadtéri rendezvény, koronavírus híján sem, dacára március közelgő idusának. Egy hölgy igen szép élőképet alkot négyesben a Miskolc lányok szoborcsoporttal, ahogy a mellettük lévő padra ült, fürdőzni az óvatosan melengető napfényben. A buszmegállóban ugyancsak tetszetős látvány tárul elénk: az avasi-hejőcsabai buszjáratokra várakozók dicséretes példáját szolgáltatják a szociális távolságtartás kívánalmának. De ha ezzel rendben vagyunk, mi a helyzet a maszkhordás tekintetében? Ott már nem is kedvező az összkép: míg az őszi-téli hónapokban egészen hozzászokott a miskolci nagyközönség a közterületi előírásokhoz, a jogszabályi szigor enyhülése nyomán a járókelők közel fele már inkább a maszknélküliség szabadságát élvezi.
Mi sem mutatja érzékletesebben a belvárosi forgalom visszaesését, minthogy a megálló előtti flaszteren három galamb háborítatlanul „legel” az út közepén. A Szinvában halat vagy egyéb mozgást nem látunk... de várjunk csak, a Szerelmesek hídjának közelében úszkáló vadkacsa színesíti a patakmeder képét, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Igaz, kevesen gyönyörködhetnek a látványában.
A Széchenyin továbbsétálva kirakatok, üzletek, portálok kínálnak néznivalót, merthogy szembejövővel szinte nem is találkozhatunk a Centrum felé vezető szakaszon. A nemrég nyílt, hamar népszerűvé lett, alternatív gasztronómiában utazó kifőzde ajtaján egyetlen vevő lép ki elviteles menüjének csomagjával. A másik, régebbi, hagyományos kosztot kínáló bisztró előtt kinn is a tábla az utcán: „Csak elvitelre!”. Az egyik bezárt üzlet ajtaján feltűnik a kiírás: „Nyitás hamarosan”. Vajon hány hétig-hónapig kell még várnia erre a vállalkozónak és reménybeli vásárlóinak egyaránt? A következő kirakat „Készletkisöprés” felirata láttán sem csoda, hogy nincs tolongás a boltajtóban...
Nocsak, a benzinkút tele autóval – de nem a töltőállások, hanem a parkolórész. Jelenleg senki sem tankol. A gyorsétterem pultja mögött a jobbára dologtalan kiszolgálók kisebb szigetet alkotva egymással beszélgetnek, a műfajban amúgy megszokott nagy rohanás-kapkodás gyakorlata mellett most igen furcsák lehetne a mindennapjaik. És ismét egy szokatlan közlekedési tapasztalás: szőke hölgy áll le a kocsijával az út szélén, kiszáll, és ahogy ösztönösen várnánk, a parkolóóra felé indul – de nem, máris válthatja a valódi úticélja. Minden csendes. Egyszerűbb, halkabb.
Még mindig a belváros közvetlen közelében vagyunk, nyitott kapu előtt kerékpár, magára hagyta a gazdája, bizonyára csak pár percre, míg beszaladt. Ha valamikor, hát most igazán nem kell tartania attól, hogy bárki meglovasítaná a bringáját. Közel s távol senki a Palóczi utcán.
Szemere-kert, egykori leánykollégium, középiskola: mint sejthető, mindegyik legjellemzőbb tulajdonsága manapság az üresség, elhagyatottság. Ahogy a Dózsa György kereszteződés felé tekintve ugyanezt tapasztalhatjuk a bíróság, ügyészség épülete tekintetében is. Vajon a túloldalon a börtön is csendesebb, nyugodtabb, mint bármikor máskor? Ennek nem néztünk utána. Felettébb megnyugtató, hogy a túlsó sarkon a tűzoltóság felől sem hallani semmi neszt. Ez maradjon minél többször, minél tovább így.
Aztán majd hamarosan úgyis minden visszatér a rendes kerékvágásba.
