Abban az időben, amikor a világslágereket a luxemburgi rádióból koppintottuk, Miskolcon számos kisebb-nagyobb sikeres zenekar próbált a Beatles nyomdokaiba lépni. Közülük kerültek ki azok a muzsikusok, akik jobb híján elszegődtek a vendéglátóiparba. A tapolcai Anna szálló teraszán nyaranta minden este zsúfolt volt a táncparkett. A kilátó tövében, a Panoráma sörözőben is élőzenére roptuk, itt lépett fel a most elhunyt Vadnai László Kuksi és Csetényi Gábor. Pompás együttesek játszottak mindkét helyen.
Emlékszem, a 70-es évektől viszont számos miskolci zenész végleg vagy átmenetileg búcsút mondott a városnak. Sokan kaptak külföldi meghívást a világ legfelkapottabb üdülőhelyeire és turistahajóira. Nemrégiben került a kezembe a néhai Kővári István hagyatékából az a fotóalbum, amely tökéletesen prezentálja, hogy Közel-Kelettől Észak-Európáig szinte minden elegáns szállodában és bárban játszott. Sajnos számomra az iskolai zeneoktatásból csak a szinkópa és a violinkulcs ragadt meg, de most már megértem, miért mondják a kottára, világnyelv. Pista repertoárjából egyetlen ismert sláger sem hiányozhatott, s mint hajdan mondotta, legalább négy idegen nyelven kellett kommunikálniuk az ilyen előkelő vendéglátóhelyeken.
Daragó István elsők között kezdte a boldogulást a határainkon túl. Feltörekvő zenei tehetségeink eljutottak máshová is. Pataki Attila és Demjén Rózsi is Miskolcon kezdte a karrierjét. Daragó Pista egy bagdadi játékkaszinóban, elegáns, pálmafákkal övezett szórakozóhelyen kezdte a turnét. Kérdeztem, az arab környezetben mennyire értékelték a nyugatias zenét, elmondta, erre a helyre százával jártak a diplomaták, köztük kint élő magyarok és az iraki elit. Számukra természetes volt, hogy világslágereket játszanak.
Innen csaknem egyenesen vezetett az útjuk Norvégiába. Érdekes, hogy arra akár egy száztagú tánczenekart is alakíthattak volna. Szárazföldön, klubokban is játszottak, de legtöbbször hajóra szerződtek. Bármennyire is jól fizettek, ezek az ismétlődő úti célokkal közlekedő járatok egy idő után unalmasak voltak. S míg az utasoknak mindez élményszámba ment, számukra minden étkezéskor élő zenét kellett szolgáltatniuk. Egy idő után a hajótársaságok már elkönyvelték, hogy a mindenkori zenészeket Miskolcról kell verbuválni. A család sokáig fontolgatta, hogy kint is maradnak, ám a rokonsági kötelékek, a soha nem múló honvágy haza parancsolta őket. Most már nyugdíjasként végleg letette a lantot. Pengesse már más is.
Szakszón Csaba a 90-es években szerződött le egy görög, luxushajóra. Úgy tervezték, hogy fél évig hajókáznak Dél-Európa és Alexandria között. Együttese, a Kódex Trió kitett magáért, annyira megszerették őket, hogy váltáskor is játszaniuk kellett a személyzet kedvére. Minden olyan jól és szépen indult, de három hónap elteltével a társaság olyan hirtelen került csődbe, hogy még az utasokat is azonnal ki kellett rakniuk Kréta szigetére. Szerencsére a menedzserük gálánsan gondoskodott róluk, felszerelésükkel együtt külön buszt rendelt a hazaszállításukra. Végül ahhoz képest, hogy csaknem ugyanez a hajó, jó 30 évvel később, csaknem ugyanott felborult, Csabáék igazán szerencsésnek mondhatják magukat…
