Rusznyák Gábor, a Miskolci Nemzeti Színház rendezője, a Művészeti Tanács tagja két új előadást állított színpadra az évadban: egyiket a Nagyszínpadon, másikat a Játékszínben. Az egyik kortárs darab a megnyugvásról, elengedésről, feldolgozásról szól, a másik pedig a nagy francia forradalom időszakába kalauzolja a nézőt. A két előadásnak – a rendező személyén kívül – van egy közös osztója: a siker.
– Ha őszinte akarok lenni, úgy vágtam neki az évadnak – és szerintem voltak még így ezzel páran – hogy számomra ez lesz az utolsó Miskolcon. Ehhez képest kellemes meglepetésként ért, hogy újabb öt évre bizalmat kapott Béres Attila, és ezzel együtt a Művészeti Tanács – kezdte.
Rusznyák Gábor szerint ez a fordulat belső változásokat is hozott: újra kellett gondolnia bizonyos dolgokat. Ide tartozott például a Marat/Sade is, amelyet április 4-én mutatott be a teátrum.
– A szabad gondolkodásnak, szabad létezésnek a vágya alapvető emberi igény szerintem. Ez a fajta vágy talán más szemszögből is megjelent volna az előadásban, ha a dolgok másképp alakulnak, hisz a mindennapjaimat, bármennyire is szeretném olykor, nem tudom kizárni az alkotófolyamatból. Persze, hogy pontosan mi lett volna más, azt nem tudom, és nem is érzem, hogy bármit is veszített volna az előadás: az a tartalom van benne, amit szerettem volna, mindenki azt olvassa ki belőle, amit szeretne, vagy amit tud - jelentette ki.
Coulmier szerepét általában úgy szokták játszani, hogy ő az abszolút hatalom. Rusznyák Gábor verziójában az elmegyógyintézet igazgatója jóval befogadóbb, megengedőbb. A hatalmi rendszerben pedig felette is megjelennek különböző alakok, az előadás így bonyolultabbá, több olvasatúvá válik. A Marat/Sade egy gyilkosság története. Egy színházi előadás története. Egy elmegyógyintézet története. A szabadság története. Számos értelmezési lehetőséget kínál a Rusznyák-változat. A rendező úgy látja, nem is feltétlenül maga a történet a fontos ez esetben.
– Az eredeti művet olvasva érzi az ember a didaxist, a politikai tartalmat és még sok mindent, amit a szerző el akart mondani a maga németes, brechti, deklamáló stílusával. Nagyon kevés valódi színházi helyzet van benne. A szöveg és az alapszituáció az, ami lendületet ad a darabnak. Az én elképzelésem az volt, hogy ne a fent említett elemek mozgassák az előadást. Inkább az emberi szándékok, a forradalmak és a személyiségek torzulását szerettem volna bemutatni a kiinduló helyzet nyújtotta lehetőségeket használva. Azt, hogy mivé válhatnak ezek különböző hatásokra – magyarázza a koncepciót Rusznyák Gábor, akit arról is kérdeztünk, hogyan tervez meg egy évadot a Művészeti Tanács.
– Vidéki színházként törekszünk a sokszínűségre. Általában először szétosztjuk, melyik rendező készít operettet, ki csinál klasszikust, klasszikus magyart, vígjátékot vagy mondjuk kortárs előadást. Más esetekben a játszóhelyeket osztjuk szét: igyekszünk figyelni arra, hogy egyensúlyban legyenek egy-egy rendező nagyszínpadi, kamaraszínházi és Játékszínben történő munkái. Ezt követi a darabok kiválasztása - tette hozzá.
Ezen a téren színészek szerepe is jelentős, ugyanis a társulathoz passzoló darabokat keresnek a rendezők. A lassan hátunk mögé kerülő évad egyik legnagyobb sikere a Pókfonálon előadás volt, amely egy kortárs mű: Alexandru Popa, a bukaresti művész színháznak, a Bulandrának a vezető dramaturgja írta. "Béres Attila ajánlotta a figyelmembe a darabot. Arra gondolt, nekem való munka lenne. Elolvastam, és úgy éreztem: igaza van" - mondta.
A miskolci előadás folyamatos teltházzal megy, hónapokra előre elfogynak a jegyek. Ezzel pedig különleges sort folytat.
Rusznyák Gábor azt vallja, hogy a színházi világban is akadnak szerencsés együttállások, amikor minden egy irányba mutat. Ilyen volt például a Kivilágos kivirradtig és a Vadkacsa is a rendező miskolci pályája során. Utóbbi előadást még a mostani évadban is játszották: Ljubljanában adták elő márciusban - sikerrel.
Rusznyák Gábor szerint a vidéki színjátszás „rákfenéje”, hogy a legjobb előadásokat sem játsszák túl sokat. A Katona József Színházban bemutatott Portugált hozta példának, amely több mint négyszáz előadást élt meg. Ezzel szemben a Vadkacsa még negyvenszer sem ment.
– Folyamatosan el kell engedni a legjobban sikerült munkákat is. Ez persze fájdalmas. A Vadkacsa kapcsán is mindig elmondjuk, ez volt az utolsó, hogy színpadra álltunk vele. Aztán ki tudja, hogy előkerül-e még a következő évadok során - vélekedett.
Rusznyák Gáborról számos „függöny mögötti történet” terjed. Ilyen például, hogy a próba során nem néz fel a laptopjából, mégis pontosan tudja, mi történik a színpadon, és mikor ki hibázott, vagy hogy bízik a színészekben, nem akarja feltétlenül instruálni a játékukat. Az viszont nem pletyka, hogy előszeretettel írja át a darabokat, amelyeket színre visz.
– Annak a rendezőgenerációnak a tagjai, akiktől én tanultam, a klasszikus darabok helyzeteit addig boncolgatták, amíg nem kapcsolódtak valamilyen módon a jelenhez. Az én korosztályom a legtöbb szöveget inkább alapanyagként kezeli: változtatunk, aktualizálunk, jeleneteket módosítunk, új szereplőket hozunk be. Máshogyan tesszük személyessé, egy kicsit a saját történeteinkké is ezeket a darabokat.
Egy alapszabályhoz azonban ragaszkodik Rusznyák Gábor: kortárs mű esetében legfeljebb csak húz a szövegből, vagy mondhatóbbá teszi néhol, nem él komolyabb változtatással. "Számomra fontos, hogy amit a színész kimond, teljesen a sajátjává váljon. Az, hogy „ismerem” azokat, akikkel dolgozom, nagyban megkönnyíti az átírást, azt, hogy az adott színésznek otthonosabb legyen a szerep" – árulta el a rendező.
