Az elmúlt évadokban többször látott a publikum a Miskolci Szimfonikus Zenekar élén. A legkülönfélébb programokat vezényelted - a nagysikerű Zendülő gyerekprogramtól a nagy klasszikusokig. Most egy nagykamara produkcióban láthat majd a közönség. Milyen érzésekkel érkezel a városba? Van egyébként személyes kapcsolódásod Miskolchoz?
Nagyon megkedveltem Miskolcot és az egész környéket, de különösen a zenekart, ahol a zenészek nyitottsága miatt hamar lehetett személyes kapcsolatokat kialakítani - ez pedig elengedhetetlen az igazán jó közös zenéléshez. Az egyik legfontosabb baráti társaságomból itt él egy pár, akiket szinte minden alkalommal meglátogatok, ha a városban járok - a zenekarral való munka mellett ezt is nagyon szoktam várni.
Legközelebb szeptember 16-án láthat a közönség a Zenepalotában. A Gál Károly Zenei Esték sorozatunk nyitóhangversenyét dirigálod majd. Egy igazán színes műsorral készülünk. Mutasd be kérlek, kicsit a zenekari műveket!
Valóban nagyon színes a program: négy különböző világ találkozik benne. Az első mű Manuel Ponce gitárversenye, a "Concierto del Sur". Az ajánlásban Andrés Segovia neve szerepel, aki a gitárosok számára a modern gitárfelfogás atyja, nem akárki. Ponce sokat foglalkozott azzal, hogyan jelenítse meg a mexikói folklórt zenéjében, ez a mű pedig ennek a zenei gondolkodásnak a legjobb példája.
A második mű Puccini "Krizantémok" című rövid gyászzenéje, amit I. Amadeo olasz herceg halálára komponált. Puccinit az operáiból ismerjük, de ebben a kamaradarabban is ugyanaz a szívszorító dallamosság és drámai érzékenység szólal meg. A zenéje ebben a műben annyira autentikus érzelmi forrásból táplálkozik, hogy aztán egy-egy zenei gondolatot az ezután megírt operájában is felhasznált.
A folytatásban Respighi "Szerenádja" jön, ami igazi felüdülés: könnyed, elegáns, játékos darab, sok apró hangszerelési ötlettel. Számomra nagyon izgalmas felfedezni Respighi zenéjében a mesterembert, aki azon kívül, hogy igazán monumentális, letaglózó zenéket írt, sokszor nyúlt kisebb apparátushoz és az ő korában réginek tartott formákhoz. Ezekben az apróbb művekben látszik meg igazán, milyen hihetetlen mély zeneszerzés-történeti ismerete volt a szerzőnek.
A koncert végén ismét visszakanyarodunk Mexikóba, egy ma is élő szerző, Arturo Marquez 3. Danzón darabját fogjuk előadni. Marquez ugyanazon a csapáson halad, mint Ponce: őt is a mexikói zene inspirálja, de ez az inspiráció már egy modernebb hangvételben ölt testet.
Az est szólistája Csáki András gitárművész. Dolgoztál már korábban vele esetleg? Mit várhat tőle a közönség?
Ezt kevesen tudják rólam, de a konzervatóriumban a tanulmányaimat még klasszikus gitár szakon kezdtem, csak később fordultam a vezénylés és nagybőgőzés felé. Ebben az időszakban (nagyjából 2006-ról beszélünk) ismerkedtem meg Csáki András nevével, akire a szaktársaimmal együtt egyfajta példaképként tekintettünk, sokszor jártunk a koncertjeire és estünk hanyatt a makulátlan technikájától. Mindettől függetlenül még soha nem volt lehetőségem Andrással együtt dolgozni, ezért az emlékeim okán nagy várakozással tekintek a közös munkára.
A gitár nem a klasszikus értelemben vett nagyzenekari hangszer, hogyan tud mégis egységet alkotni majd ebben a programban?
A gitár nem nagyzenekari hangszer, de nem is ez a feladata, szóló szerepben pedig sosem volt kérdés a létjogosultsága. Azt hiszem, a mexikói zene autentikusságához járul hozzá leginkább a hangszer.
Hogyan ajánlanád a közönségnek a koncertet, miért érdemes eljönni meghallgatni?
Eleve a gitárversenyek kuriózumnak számítanak, legalábbis nálunk. Ha másért nem, Ponce, illetve Marquez művei és Csáki András játéka miatt érdemes időt szakítani a hangversenyre, arról nem is beszélve, hogy valahogy ennek a program nem csak szenvedélyes, hanem ebben a szenvedélyességben nagyon közvetlen is, és ez a közvetlenség az, ami miatt mindannyian bevonódhatunk a zenei élménybe.
Handa Eszter, a Miskolci Szimfonikus Zenekar kommunikációs menedzsere
