Gyarmati Béla Csanádapácán született 1935-ben. Iskolaalapító, néptanító édesapja útját követve tanulmányait magyar–történelem szakon végezte. Tanári diplomáját követően hamar rádöbbent: az iskola falain kívüli világ — az újságírás, az irodalom, a színház — hívja igazán. Pályafutását népművelőként kezdte, majd 1960-tól a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában szerkesztő-riporterként dolgozott. Miskolcra 1969-ben költözött: előbb a Déli Hírlap, majd az Észak‑Magyarország kulturális rovatának munkatársa, később rovatvezetője lett.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet-dramaturg szakán megszerzett diplomája után 1979-ben nevezték ki a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójává. Az 1992-ig, nyugdíjba vonulásáig terjedő időszakot a szakma és a színházbarátok a miskolci színjátszás egyik aranykoraként tartják számon. Rendezőként a Kassai Magyar Színházban több darabot állított színre. Nyugdíjasként nyolc évig vezette a Miskolci Színészmúzeumot. A Miskolci Bölcsész Egyesületnek a színházi ismeretek tanára volt.
Eredeti hivatáshoz egyetlen pillanatra sem lett hűtlen: különböző lapokban, folyóiratokban folyamatosan publikált, jegyzeteivel, irodalmi sorozatával rendszeresen jelentkezett a Miskolci Rádióban. Íróként is termékeny volt — művei között számos esszé, tanulmány, színháztörténeti munka, valamint irodalmi próza is megtalálható. Első, kifejezetten színházi témájú kisregénye, a Szűzprimadonna 2007-ben jelent meg, amelyet számos regény követett: többek közt a Pelyvarosta, a Gyermekkor térképe, a Régi órák, Puszta-lét, Magánutak, Veled élni, Anna napjai; de írt szakmai-módszertani köteteket is. Valamennyi írását mély szakmai tudás hitelesítette, és elegáns stílusa, finom humora tette élvezetessé.
Méltó elismerések sora kísérte munkásságát: megkapta Miskolc város Pro Urbe-díját, a Déryné‑gyűrűt, a Gálffy Ignác‑életműdíjat, és 2010-ben az Aranytoll kitüntetést is.
Gyarmati Béla személyében nem pusztán egy színházigazgatót, újságírót, írót, a Magyar Újságírók Szövetségének és a Magyar Írószövetség tagját veszítettük el. Távozott egy olyan régivágású értelmiségi, egy örök mesélő, nagy idők nagy tanúja, aki tehetségével ízig-vérig humanistaként, jó polgárként gazdagította Miskolc és megyénk, hazánk szellemi életét.
Végakaratának megfelelően temetése szűk családi körben december 9-én volt.
