Ézsaiás 25,7-8: „Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról, leveszi népéről a gyalázatot mindenütt a földön! – Ezt ígéri az Úr!”
Szükségünk van a feltámadásra, mert minden nap ezer kis halált halunk, amikor ingerültek leszünk valami miatt, amikor megszakad a szívünk a bánatban, amikor hallgatjuk a híreket, melyek háborúról, földrengésről, politikai acsarkodásról szólnak. Szükségünk van a feltámadásra, mert azt ígéri, hogy a végén minden a helyére kerül. A halál veszít. A remény győzedelmeskedik. És az Élet és a Szeretet győz.
Egy olyan világban, amely elhiteti velünk, hogy a csalás, a halál és a szívfájdalom a norma, a feltámadás arra emlékeztet bennünket, hogy a végső szó a Feltámadotté, és az élet és a szeretet uralkodik. Nem a halálé az utolsó szó, és erre emlékeztetnünk kell másokat. Gyakran úgy élünk, mintha az a bizonyos kő, amely Jézus sírját elfedte, a helyén maradt volna, és elzárna azoktól a dolgoktól, amelyek az élő Jézus Krisztus áldásai lehetnek.
A tanítványok nem emlékeztek arra, hogy Jézus megígérte a feltámadását, az emmausi két tanítvány pedig egyenesen nem ismerte fel a Feltámadottat. Mintha lepel borult volna elméjükre, lelkükre. Az a fátyol az, amelyről Ézsaiás beszélt: a világra borult, és nem látjuk meg Jézus dicsőségét. Húsvét üzen: Ne feledd, a követ elhengerítették! Jézus azt mondta, fel fog támadni. Ne feledd, hogy feltámadt! Ezzel lerombolta a halál leplét, amely minden embert beborít. Élő Urunk van.
Ha nem emlékszünk, az élet úgy megy tovább, mintha Ő vesztett volna. A mi dolgunk az, hogy minden nap szem előtt tartsuk a győzelmét, és ezt a győzelmet továbbítsuk az embereknek, akiknek szükségük van rá, még ha nem is tudnak róla. Az élet győzedelmeskedik a halál felett, és továbbvonul az örökkévalóságba. Az egyetlen reményünk, hogy részesedjünk ebben az életben, hogy a Szentlélek minden nap lerázza a fátyol maradványait, hogy emlékezzünk arra, a követ elhengerítették!
Az „50 első randi” egy romantikus vígjáték, amelyben egy nő furcsa emlékezetkiesésben szenved. Minden reggel, amikor felébred, az emlékezete visszaáll a balesete előtti reggelre, és nem emlékszik semmire, ami előző nap történt. Egyik nap találkozik egy férfival, aki beleszeret, ő meg belé, de másnap felébred, és már egyáltalán nem emlékszik rá. Ennek a férfinak minden nap meg kell találnia a módját, hogy a nő újra beleszeressen. De nem tudja elérni, hogy másnap emlékezzen rá. Ezért felvételt készít közös életükről az elmúlt napokból, szerelmükről és mindenről, ami velük kapcsolatos.
Ennek a romantikus történetnek a szereplői olyanok, mint Krisztus és menyasszonya, az egyház. Minden nap úgy tűnik, amnéziában szenvedünk, és egy olyan világban ébredünk, ahol a bűn és a halál uralkodik, az öröm és a szeretet pedig hiányzik, és küzdünk azért, hogy reményt és békét találjunk. De Istenünk minden nap emlékeztet bennünket, hogy újra szeressünk belé. Feljegyezte a Bibliában irántunk érzett szerelmének teljes történetét, hogy elolvashassuk, és nap nap után tudjuk, ki Ő és mit tett. Hogy értünk szenvedett, megölték és harmadnapon feltámadt a halálból, hogy elhozza nekünk a győzelmet. Ezeket az igazságokat az Ő Igéjében rögzítette számunkra, hogy minden nap újratanuljuk, és újra megszeressük. „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (János 20:31)
Krisztus teste vagyunk most a világban. Mi vagyunk azok, akik reményt, igazságot és teljességet kínálunk egy összetört világnak az Ő nevében. A feltámadás ereje nem Jézus újbóli megjelenésében rejlik, mint azon a csodálatos reggelen több ezer évvel ezelőtt, hanem a feltámadt Krisztus tanúságtételében, amelyre mindannyian elhívást kapunk. Ezt valóban meg kell ünnepelni!
A feltámadt Krisztus hozzon nektek új életet és új reményt, ne csak ezen a húsvétvasárnapon, hanem minden nap! Ámen.
