Rosszkedvem idején Szentlélekre visz a lábam. Ahhoz, amit már nagyon régen felfedezett magának az ember. Csak néhány perc és érezzük, hogy valami végtelen nyugalom foglalja el minden rossznak helyét, és egy pillanat alatt átjár bennünket az a csoda, ami leginkább gyermekkorunk békéjét idézi. Észrevesszük, ha madár repül, halljuk énekét, és legszívesebben magunk is repülnénk velük, le egészen a völgy aljáig, hogy aztán új erőre kapva hódítsuk meg a messzire látszó hegyek csúcsait. Itt Szentléleken, az egykori kolostor romjainál állva látjuk magunk előtt régen élt lakóit, amint a végtelenbe mormolják imáikat a megbékélésről, az elfogadásról és a háláról.
Nem messze Szentlélektől különleges sziklaképződményeket találunk, a „látóköveket”. Mint a hosszú élet után megfáradt öregek kapaszkodnak egymásba dacolva hóval, jéggel, faggyal és rekkenő meleggel már több millió éve. Valójában hírnökök ők, a távoli múltban történt tájformáló változások hírnökei. Nevüket onnan kapták, hogy ha felmászunk rájuk, a szédítő magasságból letekintve a Bükk kitárja ablakát, látjuk a lankái között megbúvó kis falvakat és Lázbérc hatalmas víztározóját. Ha szerencsénk van, és az időjárás lehetővé teszi, akkor a messzi távolban a Magas-Tátra havas csúcsaiban is gyönyörködhetünk. Két korszak hegyei, az öreg Bükk és a fiatal Magas-Tátra parolázik szemünkben.
Itt minden évszak gyönyörű. A tavasz harsogó zöldje, a madarak párválasztó trilláitól hangos erdő, az ételt követelő utódokkal megtelt fészkek, a május pettyes őzgidái és a virágok, melyek színes festékpöttyökként lepik el a völgyeket és a patakok partját. Aztán a nyár meleg takarója alatt megnyugszik a természet, és bőven adja gyümölcsét az arra járónak, hogy elcsábítsa őket, és vezesse a legszebb rétekre, sötét fenyvesekbe, nagy szoknyájú anyókaként üldögélő, jó szagú tölgyek árnyékába. Én nagyon szerettem futni lefelé a völgybe. Nem érdekelt engem, ha csalán vagy szederinda mar húsomba, csak futottam. Apám óvó kiabálása egyre halkult, és én csak rohantam tovább. A vége mindig ugyanaz volt. Amikor elfáradtam, széttárt karokkal belevetettem magam a nagy, virágos fűbe. A gyerekkor el nem tűnő emléke. Az illat, a látvány, s az öröm örökre velem marad.
Ősszel, amikor eső után felmelegszik az idő, és a nyár még egyszer utoljára, napsugaraival megsimogatja az erdőt, gombák milliói népesítik be a fák alját és a harmatos tisztásokat. A vargánya, a tinóru, a pereszke, a galambgomba sok ehető fajtáját neveli az erdő. A rizike a fiatal fenyvesek alatt terem, olyan helyen, ahol korábban lombhullató fák voltak. Ezt még apámtól tanultam.
Aztán az élők téli álomhoz készülődnek. Vannak, akik ilyenkor messzire utaznak, mások odúkban, sziklák rejtekén húzzák meg magukat. Az ősz sziporkázó színeit lassan leveti az erdő, s a hó elborít hegyet és völgyet, de mindenki tudja, hogy a fehér takaró alatt az élet milliói várják, hogy a természet színháza újra elhúzza téli függönyeit, és ők megkezdjék előadásukat. Ahogy az történik, már ki tudja mióta.
