Könnyű szeretni? Egyszerű-e csak megtenni az első lépést, és majd megy határozottan, gyorsan azután minden magától? Mindannyian érezzük, életünk során a szívünket éri a legtöbb megpróbáltatás. A csalódások, a sérülések, a heves, majd később kihunyó érzelmek megsebzik. Néha bátrak vagyunk újra belevágni, hiszen a boldog, felhőtlen lét emléke még élénken bennünk él. Vágyunk az érzésre, ez teljesen természetes. Majd hirtelen bekapcsol az agy, hevesebben dobog a szív, és máris bezárkózunk. Ekkor sajnos előre elvágjuk az utat a lehetséges fájdalom előtt, hiszen az eszünk érzékeli az érkező katasztrófát, mivel emlékképek tapadnak hozzá. Valóban elkerüljük az újabb sérülést így? Nem valószínű, hiszen az önfeledt, szabad, boldog érzést sem engedjük meg magunknak ebben az esetben.
Kockáztatunk? Újra vásárra visszük a bőrünket, vagy inkább hátralépünk, és a biztonságos semmit választjuk? Amikor erről beszélgetünk, mindig eszembe jutnak a hidak, amelyek olyan fontosak számomra. Nem tudhatjuk, pontosan mi vár ránk a túlparton. Merünk-e rálépni az első pallóra, és megtesszük a bizonytalan lépéseket, hogy átkeljünk? Igaz, hogy biztonságos(abb) lehet maradni és rácsodálkozni a túlpart adta látványra, de nem válik ez a hely egy szigetté végül? Ahova önmagunk zárjuk be, ha nem tesszük meg azokat az első lépéseket újra és újra? Választhatjuk azt is, hogy vakmerően a mélybe rugaszkodunk el, és az örvénylő víz magával ragad. Mégis előfordulhat az, hogy a másik a túlpartról is ezt választja, és együtt éljük meg az egymásra találás magával ragadó érzését. Azt, hogy együtt keveredünk ki belőle és dolgozunk meg önmagunkért és egymásért. Mi történik, ha a másik fordul vissza akkor, amikor én már ellöktem magam? Talán nehezebb lesz, mégis tapasztalatokkal telibb. Önmagamért.
Olyan egyszerű szeretni. Sokszor ismerősek a sebek egymás szemében, hiszen folyamatosan tükröt tartunk. Lehet az is, hogy azt érezzük, nem állunk készen. Vajon lesz-e ilyen valaha? Elképzelhetetlen. Együtt kell megtennünk az utat, akármilyen hosszú is, hiszen nem véletlenül találkoztunk. Retteghetünk belül, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy együtt lépdelve az úton messzebbre jutunk.
