Több mint ötszáz, egész pontosan 544 embert hurcolt el 162 miskolci otthonból az ÁVH 1952. június 25-én a Hortobágy – Borsóstanyai zárt táborba. A tragikus esemény 73. évfordulója alkalmából megemlékezést tartott az Éltető Lélek Alapítvány és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) Miskolci Csoportja június 25-én, szerda délután, a Széchenyi István 33. szám alatt található emléktáblánál. Az emléktáblát a Hortobágyi Kényszer-munkatáborba Elhurcoltak Egyesülete állíttatta a kitelepítés 50 éves jubileumára 2002-ben.
Várhelyi Krisztina, az Éltető Lélek Alapítvány alapító tagja megosztotta, hogy az ő családja is érintett volt a kitelepítésben. Azokat, akik hozzájuk hasonlóan így jártak, megfosztották minden tulajdonuktól, vagyonuktól és az állásuktól, ezért teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Leginkább a szégyen jellemezte az életérzésüket, főleg még gyerekként.
„Olyan pontos listát vezetett az ÁVH és annyira olajozottan történt a kitelepítés, hogy fél óra alatt összepakoltak egy családot és már vitték is el őket. A miskolci értelmiség nagy részét penészes pincékben, barakkokban, istálókban és ólakban szállásolták el. Mégis fenn tudtak maradni ilyen körülmények között is. Megértették Arany János életbölcsességét, hogy a „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Később pedig, akik visszatértek a városba, példaképek maradtak” – mondta köszöntőjében Várhelyi Krisztina.
„Nagyon kell vigyázni, hogy mit mondunk, és mit cselekszünk. Azért, mert bizonyos idő után a folyamatok visszafordíthatatlanná válnak. Éppen ezért Szabó Dezső írót idézve: Minden magyar felelős minden magyarért” – hangsúlyozta.
„1952. június 25-re emlékezünk, amikor titokban, erőszakkal elvitték Miskolc krémjét, az értelmiséget, de egyszerű emberek is belekerülhettek ebbe a sorscsapásba. Az áldozatok között számos társadalmi réteg megtalálható volt. Közös volt bennük az, hogy városunk megbecsült polgárai voltak, de a kommunista diktatúra a rendszer ellenségének tekintette őket és ezért könyörtelenül lecsapott” – idézte fel Menyhárt Szabolcs, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Miskolci Csoportjának elnöke.
„Az 1950-es évek kommunista diktatúráját megelőzte a II. világháború, amely Magyarország számára végzetesnek bizonyult és valódi nemzeti önrendelkezésünk elvesztéséhez vezetett. Sok szenvedés árán értük azt el, hogy szuverén és szabad országban élhettünk és a nemzet sorskérdéseiben valóban mi dönthettünk. Ezért a szabadságért sokan áldozták az életüket, nekünk pedig meg kell védenünk őseink örökségét. A veszély ma sem kicsi és a következő időszakban ki kell állnunk a béke mellett. Erre intik a ma magyarjait a hortobágyi kitelepítettek. Tisztelet a hősöknek” – fejtette ki.
„2000 januárjában kerültem a vármegyei levéltárba vezetőként, amikor egy kolléga Budapestről jött fel és a miskolci kitelepítés iratanyagát kereste. Akkor hallottam erről először és elkezdtünk dolgozni ezen a témán Irha Melinda munkatársnőmmel. Három év kutatómunka eredményeképpen született meg az Eltanácsoltak című kötet, ami ITT olvasható, azért, hogy ismerjük az igazságot és ez ne ismétlődhessen meg” - nyomatékosította Holopcev Péter történész.
„A kitelepítés a hidegháború időszakában történt, amikor mindkét oldal fegyverkezett. Eközben igyekeztek elszeparálni az „államra veszélyes elemeket.” Valamikor ezért hozták létre az internáló táborokat. A Magyar Dolgozók Pártjának központi vezetősége 1951. május 23-án, mint ideológiát megfogalmazta: a fokozódó osztályharc szükségessé teszi a városi spekulánsok, munkakerülők és csavargók megfelelő feltételek mellett történő munkába állítását. Ennek keresztülvitelére egyrészt munkakényszert lehet alkalmazni, másrészt kényszer lakóhelyet lehet kijelölni” – ismertette.
A történész elmondta, hogy a kitelepítést Budapesten kezdték, ahonnan 12 ezer embert hurcoltak el a kulákok mellé. A Te rongyos élet és a Telepessors című filmek hűen visszaadják ezt az időszakot. A következő kör a határmenti településeket és a nagyvárosokat érintette. Miskolcon 1945-47-ben polgári pártok győztek, ezért bűnös városnak tartották. Rákosiék azonban Miskolcból egy 350 ezer lakosú várost akartak létrehozni kommunista pártközponttal.
Magyarázatképpen hozzátette, hogy valószínűleg a helyi kitelepítéssel részben azt akarták megoldani, hogy lakásokat szabadítsanak el, mert ebben az időben 4,5 fő jutott egy lakószobára a városban. Éppen ezért a kitelepítettek többségét a belvárosból hurcolták el. A megüresedő lakások egy részét az AVH, egy másik részét a Miskolci Egyetem kapta meg. Tehát a vagyon a tulajdonosok számára végleg elveszett, habár Sztálin halála után visszatérhettek. Az ingóságaikat pedig elárverezték, aminek egy részét a rokonok meg tudták szerezni.
Kiemelte, hogy a kitelepítettek nyomorúságos fizetést kaptak a földeken végzett fizikai munkáért. Napi 8-9 órát kellett dolgozniuk azért, hogy a saját élelmüket megkeressék. Viszont az elhurcoltak 34 százaléka kora miatt (gyermek, vagy idős) munkaképtelen volt, így őket is el kellett tartaniuk.
Szavalattal Kardos Katalin előadóművész, nyugalmazott szerkesztő-riporter közreműködött, aki ajánlotta a Száműzöttek a Hortobágyon – Emlékek a borsósi kényszermunkatáborból 1952-1953 című könyvet. A kötet összeállítását W. Balassa Zsuzsa és Bánhidy Attila, két Miskolcról kitelepített kezdeményezte személyes leírásokkal, eredeti dokumentumokkal, fotókkal és versekkel. Emellett saját riportfilmjét is ajánlotta, amely írott formában a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltárban megtalálható a Civil Összefogás Fórum (CÖF) összeállításában.
Koszorút helyezett el:
Miskolc önkormányzata nevében: Hollósy András alpolgármester és Szécsényi Marianna önkormányzati képviselő
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének nevében: Menyhárt Szabolcs, a KÉSZ Miskolci Csoportjának elnöke
A Civil Összefogás Fórum nevében: Holló Gyula, a CÖF Klub Miskolc elnöke
Az Éltető Lélek Irodalmi Kör nevében: Kardos Katalin előadóművész, nyugalmazott szerkesztő-riporter
Az Éltető Lélek Alapítvány nevében: Holndonner Ferenc alapítványi elnök és Várhelyi Krisztina alapító tag
