„Az utolsó nap nem úgy alakult, ahogyan azt elképzeltük. A cél előtti nap késő éjszakáig a lerobbant barátainkat kellett bevontatnunk Freetownba – nem volt kérdés, hogy visszamegyünk értük.
Kora reggel aztán tovább vontattuk őket egy szervizbe, ahol hosszú, fárasztó időszak következett. Szerelés, várakozás, szerelés, várakozás mindez egy falat nélkül, miközben azt éreztük, hogy már minden tartalékunkat feléltük.
Kálmi és Gúz, vagyis Tóth Kálmán és Börcsök József barátaink még mindig ott vannak. Küzdenek az autóval, az idővel, a fáradtsággal. Mi viszont végül - tehetetlenül - elindultunk és becsatlakoztunk a befutó konvojba. Nem akartuk kihagyni azt a pillanatot, amikor együtt, közösen érkezünk meg a célba. Amikor át lehet élni az örömöt: igen, megcsináltuk.
Megcsináltuk, de lassan irány vissza a szervizbe, mert megnézzük, hogy állnak ők.
Mi pedig kimondhatjuk: megvagyunk. Készen vagyunk. A vége extrém nehézre sikerült – testben, fejben, lélekben is. Őszintén remélem, hogy Kálmi és Gúz autója ma éjszakára elkészül, mert azzal kell majd hazamenniük. Megérdemelnék, hogy végre nekik is sima legyen az útjuk.
Jövőre újra? Hááát, nem tudjuk.”