Több mint ötszáz, pontosabban 543 embert hurcolt el 162 miskolci otthonból az ÁVH 1952. június 25-én a Hortobágy – Borsóstanyai zárt táborba. A tragikus esemény 74. évfordulója alkalmából megemlékezést tartott az Éltető Lélek Alapítvány és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) Miskolci Csoportja június 25-én, csütörtök délután, a Széchenyi István 33. szám alatt található emléktáblánál. Az emléktáblát a Hortobágyi Kényszer-munkatáborba Elhurcoltak Egyesülete állíttatta a kitelepítés 50 éves jubileumára 2002-ben.
Szavalattal Kardos Katalin előadóművész, nyugalmazott televíziós szerkesztő-műsorvezető, az Éltető Lélek Irodalmi Kör tagja közreműködött, aki Tréki-Török Andor, Miskolc főjegyzőjének „Hortobágyi imádság” című versét mondta el. A megemlékezésen Szalkai Z. József atya, a miskolci Nagyboldogasszony minorita templom plébániai kormányzója is jelen volt, mert ezt követően a Miskolcról elhurcolt szerzetesekre is emlékeztek a minorita rendháznál.
– A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Miskolci Csoportjának mindig fontos, hogy emlékezzen és emlékeztessen a városnak azon neves és névtelen hőseire, akik életükkel, szabadságukkal, személyes életáldozatukkal példát mutattak hazaszeretetből, lokálpatriotizmusból, keresztényi szeretetből – hangsúlyozta Menyhárt Szabolcs, a KÉSZ Miskolci Csoportjának elnöke, hozzátéve: „ezért is tartjuk fontosnak, hogy évről évre itt legyünk, és kifejezzük hálánkat őseink iránt”. Majd köszönetet mondott az egyre növekvő számú megemlékezőknek, az emléktábla megálmodóinak és a történészeknek, akik felelevenítik ezt a gyászos eseményt.
Nem törtek meg
– A kitelepítésnek szemtanúja és átélője voltam, hiszen az én családomat is két alkalommal kitelepítették, ezért mindig össze voltunk pakolva. Ez számomra akkor azt jelentette, hogy nem lehettem az, aki lehettem volna, mert szégyenteljes körülmények között kellett élnünk. Nem hívhattam el senkit az otthonunkba és nem lehettek barátaim, mert távolságot kellett tartani és szégyenkezni, félni kellett mindenkitől – osztotta meg Várhelyi Krisztina, az Éltető Lélek Alapítvány alapító tagja. – Viszont azokból a kitelepítettekből, akiket Miskolcon megismertem, mind lettek valakik, mert ezek az emberek nem törtek meg.
Hangsúlyozta, a megemlékezés egy pillanatnyi betekintést jelent csupán a kitelepítettek életébe, akik ólakban laktak, és nehéz munkát végeztek órákon keresztül étlen-szomjan. Továbbá egyben szolidaritás vállalás is velük és tiszteletadás.
A kitelepítés történelmi hátterét Holopcev Péter történész idézte fel, aki a témáról könyvet is írt "Eltanácsoltak" címmel, ami online is olvasható: ITT.
Koszorúzott:
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nevében Menyhárt Szabolcs és a miskolci KDNP képviseletében Molnár Péter frakcióvezető, az Éltető Lélek Alapítvány nevében Holndonner Ferenc elnök és Nagy Katalin, az alapítvány munkatársa, a miskolci önkormányzat képviseletében Szécsényi Marianna, a miskolci Fidesz frakcióvezetője és Kavecsánszki Erzsébet önkormányzati képviselő.
– Az ötvenes évek eleje a hidegháború legveszélyesebb időszaka volt. A két szuperhatalom készült az újabb háborúra és fokozott ütemben folyt a fegyverkezés. A lakosság megbízhatatlannak minősített tagjainak, csoportjainak kitelepítését a hatalom a háborús készülődés részfeladatának tekintette. Budapestről, Miskolcról, a határsávból és más hadiipari szempontból fontos városokból történt kitelepítés – ismertette Holopcev Péter történész. – A Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének titkársága 1951. május 23-ai ülésén vázolta fel azt az előterjesztést, amely a kitelepítések ideológiai alapjául szolgált. Ez a volt tőkések, nagybirtokosok, az őket kiszolgálók, a fegyveres testületek tisztjei, a közigazgatási tisztségviselők, a „spekulánsok”, azaz az értelmiségiek, a „munkakerülő csavargók” és a kulákok elköltöztetését és kényszermunkába állítását szorgalmazta.
Elmagyarázta, Miskolc azért esett áldozatul ennek a törekvésnek, mert Rákosiék elhatározták, hogy nehézipari központtá fejlesztik. 1945-ben még csak 43 ezer volt a lakosság létszáma, 1952-ben már 133 ezer és a terv 350 ezer volt, de ez nem valósult meg. A megnövekedett lakosság miatt 1952-ben egy lakószobára 4,5-5 fő jutott, ami az egyik oka lehetett a kitelepítéseknek. Egy ÁVH jelentés szerint azonban a kitelepítésekkel mindössze 168 lakás ürült ki. Egy 1953. áprilisi belügyminisztériumi jelentés szerint pedig 653 nem kívánatos elemet tartottak nyilván a városban.
Az ágyból verték fel őket
– A kitelepítés napján, június 25-én Miskolcon a kora esti órákban megélénkült a tehergépjármű forgalom, készültek az esti akcióra. A végrehajtók az ÁVH sorállományú, Dunántúlról érkező katonái voltak, a helyszínt a miskolci rendőrség biztosította. Éjfél és hajnali 3 óra között bonyolították le a kiutasítottak elszállítását. Fél órától két óráig terjedő idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy gyorsan összekapják a legszükségesebb holmijukat. A sorállományú katonák általában emberségesek voltak, abban is segítettek, mint pakoljanak be. A tisztek azonban korántsem, ők általában gyűlölettel inzultálták a lakosokat, mint osztályellenségeket. A kiutasításról szóló határozatot mindenkivel a helyszínen aláíratták és a legtöbbjüktől elvették – részletezte a történész.
Elmondta, 543 főt a vasútra – Miskolcon a Gömöri pályaudvarra, valamint Hernádnémeti, Nyékládháza, Sajóecseg és Sajószentpéter vasútállomására – szállítottak minden bonyodalom nélkül. Közöttük 164 család és 36 egyedülálló volt. 267 férfit internáltak, közülük 91 fő hatvan év fölötti és 10 hét év alatti gyermek volt. A legidősebb 88 éves, a legfiatalabb csak 6 hónapos. Vagononként két-két családot zsúfoltak össze csomagjaikkal együtt. Az állomásokat rendőrök őrizték. Nyékládházán és Sajóecsegen kapcsolták össze a vagonokat, majd Füzesabonyon keresztül a Hortobágyra haladt a 70-80 vagonból álló szerelvény.
Hozzátette, akiket nem találtak otthon, azok után, akár 20-30 kilométerre is elmentek teherautóval, ha kiderült, hogy hol tartózkodnak. Sőt előfordult, hogy bosszúból azt is elhurcolták, aki vendégül látta őket.
A terhes nők is dolgoztak
– A családok nem tudtak egymásról, gyakran csak a Hortobágyon találkoztak. Azok eltartásáról, akik nem bírtak dolgozni, vagy a családjuk, vagy a többiek gondoskodtak, a napi betevőre is alig elegendő, csekélyke bérükből. Az állapotos nőknek egészen a szülésig kötelező volt a munka – fűzte hozzá a kutató.
Tájékoztatott, hogy Sztálin halála után enyhülés következett be. 1953. július 26-án minisztertanácsi határozat rendelte el, hogy október 31-ig meg kell szüntetni az internálótáborokat. Továbbá lehetővé kellett tenni, hogy a kitelepítettek az összes állampolgárra vonatkozó jogszabályok figyelembevételével válasszák meg lakóhelyüket. Ez a gyakorlatban azonban azt jelentette, hogy a letelepedési engedélyhez kötött városokban – mint Miskolc – és a határsávban továbbra is a helyi tanácsok adták meg az engedélyt. Miskolcon jellemzően mindössze 15 napra kaptak engedélyt a visszaköltözésre, ezért sokan inkább a környező településeken telepedtek le.
