Ez a bevezető az 1935-ös cikkhez íródott:
„Még mindig virágzik Miskolcon egy tisztes ipar, amelynek történelmi patináját most is érezhetjük. Ez a tiszteletreméltó csizmadiaipar, amelyről feltétlenül kell beszélni, ha meg akarjuk találni az Avas-alji város vérkeringésének az útját.
Négyszáztizenkét esztendős a nemes testület, amelynek tagjai tündöklő kordoványcsizmákat csináltak, rámás remekeket.
– 999 csizmadia él Miskolcon, – mondogatták kevélyen évszázadokon át a mesterek, ragaszkodtak a 999-es számhoz, bárhogyan is alakult a statisztika.
Egy bizonyos, hogy 1760 körül 412 csizmadia tömörült a céhben, amelynek rézveretes ládája, ragyogó cintányérjai, cifrán rajzolt oklevelei muzeális emlékké fakultak.
Gőgös, rátarti emberek voltak a miskolci csizmadiák.
Az ő kezükben volt a város irányítása. Valamikor nemzeti viseletben járták be a városokat; az Orbán-napi vásár a csizmadiák nagy ünnepe volt, tarka ceremóniák közben vonult fel a céh fömestere, Ceharnon magister.
Nemcsak az eszük miatt, de a testi erejük is segítette őket a tekintélyben. Egy időben féltékenykedtek az asztalosokra, mire a vérmes csizmadiák úgy intézték el a villongást, hogy formális utcai harcban elagyabugyálták a másik céh tisztes tagjait.”
A bevezető után nézzük a beszélgetést az utolsó céhbeli csizmadiával, János bácsival:
„(A Világ miskolci tudósítójától.) Miskolc nevezetességei között a kocsonya mellett legsűrűbben kilencszázkilencvenkilenc csizmadiáját szokták emlegetni. Ez a szám természetesen fiktív, de valami alapja mégis van. Volt ugyanis egy év, amelyben a nemes csizmadia-céh hatszázhatvanhat tagot számlált s minden bizonnyal ennek a számnak a fordítottja fészkelődött a köztudatba.
Már csak nyolcvanöt csizmadia van Miskolcon
A csizmadia-céh mindig is a legtekintélyesebb volt a miskolci céhek között. A céh négyszázhárom évvel ezelőtt Lajos király idejében alakult meg s első atyamestere Varga Mihály volt, az utolsó Józsa István, akinek elnöklésével a céhtársulati gyűlés 1872 május 17-én »engedve a törvény minden rendeletének és megértve a kor szavát«, kimondotta a céhnekipartársulattá való átalakulását.
Ezzel kezdődött e híres mesterség hanyatlása. A tündöklő rámás csizmákat mindjobban kiszorította a cipő és a mesterek, akiknek remekeit még külországi vásárokon is megcsodálták, kénytelen-kelletlen, suszterségre adták magukat. Múzeumba vándoroltak a rézveretes céhládák, cintányérok és pecsétes okiratok, a céhbeli élet emlékei és a csizmadiák sorait egyre-másra tizedelte a divat. Ma már csak nyolcvanöt csizmadiája van Miskolcnak s ezek között is csupán egy, aki a sárguló, porosodó okiratok mellett élőszóval idézgeti a céhnek letűnt életét.
»Heverd-el-hétfő« és Isten dicsőségének terjesztése
Pércsi Szabó Jánosnak hívják az utolsó céhbeli csizmadiát, de a felvégen, ahol lakik, mindenki csak Szabó bácsinak titulálja. Közel van a száz esztendőhöz, de valahogyan keményebb fából faraghatták száz évvel ezelött az embereket, mert a ránehezedő évek sehogy se tudták meghajtani a derekát. Fürgén tipeg, egyenes a tartása, ámbár kissé elszítta a kor. Már régen letette a „dikicset”, hanem van azért foglalatossága. Egyházfi az avasi templomban és eddig hétről hétre följárt a hetes tiszteletes úrral áldozni. A könnyebbség kedvéért mostmár csak évente hatszor ballag fel az Avasra >>megteríteni az Úr asztalát<<, de ilyenkor a világért se mulasztaná le bekukkantani valamelyik avasi pincébe.
– Egy fél liter még csak lemegy – mondja mosolyogva – de egy decivel több, bizony már elcsavarja ezt a vén fejemet.”