Csorba György kivételes képességű tudós-feltaláló-tanár volt, aki akár a Nobel-díjat is megkaphatta volna, ha idehaza valaki felvállalja a felfedezése anyagi finanszírozását. Sajnos nem így történt, így Watson-Watt révén csak majd’ egy évtizeddel később terjedt el a radar őse, és a brit tudós neve került be a történelemkönyvekbe.
Csorba György 1922. november 23-án publikálta élete fő művét, a radar elődjét a Magyar Földrajzi Társaság előtt, műszaki leírást is mellékelve hozzá.
... egy készüléket szerkesztettem, mely két rádióállomásról származó irányleadások alapján a légi közlekedésnél szükséges kellő gyorsasággal lehetővé teszi ama pont földrajzi helyzetének meghatározását, amely helyen a légi jármű a felvétel pillanatában van.
A felfedezés olyan értékes volt, hogy Csorba Györgyöt a magyar honvédség is kitüntette. A tudós által összerakott készülék fokpercnyi pontossággal működött, és ha Csorba talált volna befektetőt és sikerül a tömeggyártás, valószínűleg ő vonul be a történelembe, mint a radar feltalálója.
A találmány megvolt, azonban hiába a sok válleregetés és kitüntetés, magyar földön nem láttak fantáziát benne. Csorba hiába reménykedett, teljesen érthetetlen okokból a Magyar Szabadalmi Hivataltól végül nem kapott szabadalmi jogot a találmány.
A feltaláló a 30-as évek elején két magyar minisztériumnál is hiába járt, pénzhiány miatt mindkét helyről elutasították. Az angolok 1938-ra kiépítették radarhálózatukat, a németek csak a második világháború végére tették meg ugyanezt.
A ,,sínenfutó Krausz”
Koleszár Péter, a Miskolc a múltban elnevezésű Facebook-csoport alapítója találta ezt a vicces történetet a Keleti Ujság egyik régi számában, a múlt század harmincas éveiből.
Az elbeszélés Krauszról, a kereskedőről szólt, aki addig, amíg a boltjában dolgozott, teljesen hétköznapi, tisztességes, becsületes ember volt. A munka végeztével azonban az első útja az egyik, a Tiszai pályaudvar közelében található kocsmába vezetett, ahol minden nap mértéktelen italozásba kezdett.
Ez a mértéktelen italozás egészen zárásig, hajnali két óráig tartott. Hajnali egy körül már bármit kérdeztek tőle, csak annyit felelt (dallamosan): ,,Az én rózsám dunántúli...”
Záróra után a cimborái sosem kísérték haza. Egyrészt nagyon messze lakott a kocsmától, másrészt egy nagyon különös, azonban jól működő módszert találtak ki arra, hogy a kereskedő hazajusson.
Krausz botját a villamossínbe állították, aztán kiadták a vezényszót: ,,rohanj Krausz!”.
Az illuminált állapotban lévő boltos meglepő magabiztossággal indult el a botja után, ami egészen a Szent Anna templom előtti végállomásig vezette. Onnan pedig már könynyen hazatalált. Ez a módszer két éven át bevált, csak egyszer akadt probléma. A végállomásnál rosszul állították be a váltót, így Krausz egészen Diósgyőrig szaladt...
,,A világ legnagyobb csodája Miskolcon!”
Ez a hirdetés az egyik miskolci újságból való a harmincas évekből, nem a képzelet szüleménye.
A Búzatéren olyan természeti csoda látható, mely eddig még sehol a világon nem fordult elő. Rimiti Katalin, egy fehér nőnek és egy orangutangnak gyermeke. Anyja hajótörést szenvedett és a Borneo sziget ember nem lakta részeire került, ahol orangutangok szerelmi martaléka lett. Megszabadulása után ennek következményei mutatkoztak s megszületett leánya, kit magán viseli a majomtól való származás jeleit, bár arca és alakja teljesen emberi. A soha nem látott világcsodának bizonyára igen sok nézője akad.
Ezzel a produkcióval járta az országot a társulat, szegény hölgyet mindenhol mutogatták, ahol pénzt kaptak érte. A nőt Rimiti Katalinnak nevezték a források és görög származásúnak titulálták. 20 fillért kellett fizetnie annak, aki látni szerette volna. Döbbenetes…
Reiman Zoltán
